Fejében viszont ismét máshol járt. Bátyja ma egy éve, hogy életét vesztette, s épp egy éve már, hogy nem látta Parkert, a szomszéd srácot. Parker és a bátyja, Alex, már gyermekkoruk óta barátok voltak, kívülállók testvéreknek hitték őket. Hajuk ugyanolyan szénfekete volt, napbarnított bőrük pedig mindkettőjüket vonzóvá tette. Marie emlékezett arra, hogy a két fiú rengetegszer kergették meg őt az miatt, mert hallgatolózott, vagy mert utánuk koslatott. Sosem értette azt, hogy a két fiú miért nem fogadta be a kis csapatukba, hiszen Marie rengetegszer kijelentette, hogy inkább velük barátkozik, minthogy a hozzá hasonló kislányokkal töltse az időt. Egyszer még fiú ruhába is felöltözött, csak azért, hogy a két srác végre megengedje, hogy hozzájuk csapódjon. Ám minden próbálkozása sikertelennek bizonyult, hisz Parker és Alex is világosan megmondta az alig néhány évvel fiatalabb lánynak, hogy nem szeretnék, hogy velük töltse az idejét.
Marie egy idő után beletörődött sorsába, s felhagyott a próbálkozással. Időközben mindhárman felcseperedtek. Marie-ből egy csodaszép lány lett, akinek már rengeteg udvarlója akadt. Emiatt rengetegszer veszekedett szüleivel, hisz ő még nem akart férjhez menni, mivel túl korainak tartotta azt, hogy tizenhat évesen már asszony legyen. Sőt, a gyerekvállalásra egyáltalán nem is gondolt. Minden próbálkozása ellenére a Roden szülők találtak neki egy megfelelő férjet. Néhány hete a fiatal férfi meg is kérte Marie-Sue kezét, aki más választás híján, igent mondott. A szülei és a fiú szülei már az esküvőt tervezik, Marie legnagyobb sajnálatára.
A két fiúból pedig férfi lett, két hazafi vitéz, akik miatt rendesen meggyűlt a falu bírájának a baja. Ameddig a két fiú még otthon tett-vett, addig rengeteg csínytevést követtek el, amelyek ugyan hasznosak voltak a falubeliek számára, viszont a falu bírája mindezt rossz szemmel nézte. Lassacskán kicsúszott a kezéből az irányítás, ami miatt lépnie kellett.
Alex szüleit rávette, hogy fiúkat beadják egy katonaképző iskolába, amely után gyermekük egyenesen a seregbe jutott. Szép kis summát kaptak mindezért, s mivel szükségük volt a pénzre, Alex két hét múlva már az ország másik végén volt a kiképzőtáborban.
Rajtaütés volt azon a hadi táboron, amelynél épp Alex-ék állomásoztak. Alex volt az egyik őr, őt és társait támadták meg legelsőnek. Esélye sem volt a védekezésre, azonnal meghalt.
Marie és családja döbbenten fogadta a hírt, a bíróval pedig azóta sem beszéltek. Az fiúnak szép temetése volt, viszont volt egy hiányossága is. A szertartáson Parker nem vett részt. Megrázkódtatásként érte a hír, miszerint legjobb barátja, akire már bátyjának tekintett és felnézett rá, akit tisztelt és szeretett, most már nincs többé. Úgy érezte, az élete egyik napról a másikra teljesen jelentéktelenné vált, s már nem is nagyon izgatta, hogy mi fog történni vele. Elővett egy régi, kissé szottyant bőrtáskát, amelybe egy váltás ruhát rakott, némi pénzt, s két napra elegendő ételt, felült lovára, s elment a kiképzőtáborba.
Mindez már egy éve történt, Marie-nek pedig még most sem sikerült felfognia, hogy a számára két fontos személy nincs többé. Két nappal ezelőtt érkezett egy távirat, miszerint Parker a háború során eltűnt. A falu vénjei közt mentek a találgatások, miszerint lehetséges, hogy eladták rabszolgának, ám az is megtörténhetett, hogy megölték őt. A fiú családja alig mozdul ki a lakásukból, félnek, rettegnek attól, hogy egyszer a fiúk holttestével fognak hozzájuk beállítani. Senki sem gondolt arra, hogy talán a fiú elszökött a hadseregtől.
Marie megállt a temető kapuja előtt, jobb kezéből a balba helyezte az óriási csokrot, s benyitott. Kicsi volt a temető, hisz a falu sem volt olyan hatalmas, így már lépés után már abban a sorban találta magát, amelyben a bátyja sírköve állt.
Lehajtott fejjel, néhány könnycsepp kíséretében odabaktatott a sírkőhöz. Felemelte fejét, s ránézett a feliratra. Bátyja csupán húsz esztendőt élt, utolsó évét is a kiképzőtáborban töltötte. Maga előtt látta a bátyja mosolygós arcát, kissé zilált haját, boldog tekintetét. Ha lehunyta a szemét, és nagyon a gondolataiba merült, akkor a kezén érezte bátyja érintését, azt, ahogy átöleli, megpuszilja a homlokát, s biztató szavakkal nyugtatja. Minden olyan jó és tökéletes volt mindaddig, ameddig a bátyja be nem állt a seregbe. Akkor kezdődtek a gondok.
Hirtelen egy férfi lépett mellé. Csupán fél szemmel sandított rá, s észrevette, hogy katonai ruhát viselt. Szakálla volt, amely elrejtette arca nagyrészét, emiatt pedig nehezebben lehetett megállapítani azt, hogy mennyi idős lehet. Marie magában gondolkodott, megpróbált visszaemlékezni arra, hogy bátyja a levelekben tett-e utalást arra, hogy egy ottlévő osztagtársával jóba lenne. Ám semmi ilyenre nem emlékezett. Alex inkább arról ecsetelt a leveleiben, hogy az ottani étel nem a legjobb, és, hogy szeretne már itthon lenni. Esetleges új cimboráról szó sem esett.
— Ismerőse volt? — Marie hangja remegett, s miután kiejtette ezeket a gyenge szavakat, azonnal visszavonta volna.
— Úgy is mondhatjuk — szólalt meg a férfi.
Ismerős volt az a dörmögős hang, amely utat tört a férfi torkán. Marie szembefordult az ismeretlennel, és az ismeretlen is szembefordult vele. Fürkésző pillantást vetett a lányra, leste minden egyes mozdulatát.
— Marie-Sue, hát nem ismersz meg? — mosoly kúszott ajkára, s amint kiejtette a lány nevét, egy különös érzés kerítette hatalmába.
Oly' rég látta már a lányt, oly' rég ejtette ki a nevét, és olyan rég érezte ezt a különös, megmagyarázhatatlan érzést a gyomrában. Úgy érezte, a lány megjelenése valami furcsa dolgot vált ki a szervezetében, mivel szíve is egyre hevesebben vert, a pulzusa emiatt megnőtt, s a levegő is kifogyott tüdejéből. Legszivesebben azonnal átölelte volna a megszeppent lányt, s addig ölelgetné, még az azt nem mondja, hogy...
— Parker? — Marie ismét végigmérte az előtte álló férfit.
Ha jobban belegondolt, akkor a szakáll egy kicsit megöregíti őt. Emiatt nézett ki a fiú egy harmincas férfinak, nem pedig egy huszegy évesnek. Haja kissé kifakult, tekintete is megváltozott. Meggyötörten, gyengén állt előtte. Annyi baj érte az elmúlt egy évben, amelyet még nem hevert ki teljesen.
— Marie-Sue-m, édes, drága Marie-Sue-m — nevetett fel a férfi.
Kitárta karját, magához húzta a lányt, és szorosan átölelte őt. Olyan rég érezte már a karja között Marie-t, hogy már el is felejtette, hogy milyen érzés az, ha egy olyan személyt védelmez, akit szeret. Fejét belefúrta a lány kibontott barna fürtjeibe, magába szippantotta a hajzuhatag kellemes illatát.
Marie viszont zokogott. Körmeit a férfi vállába mélyesztette, fejét pedig a vállába fúrta, és sírt. Hangosan, kissé visítva, keservesen. Egész teste remegett, annyira félt, hogy a fiú ismét otthagyja őt, emiatt pedig még szorosabban tartotta. Erőtlenül roskadt a férfi karjába, miközben összefüggéstelen kifejezéseket ismételt el magában.
Annyi mindent el akart mondani neki. Azokat a dolgokat, amelyek az elmúlt egy évben történtek. El akarta még mondani az érzéseit, melyek oly' régóta emésztik már őt. El akarta mondani neki, mindent az orrára akart köti. Mindent.
— Ne sírj, édes Marie-m, nincs semmi baj. Itt vagyok. Mostantól itt is leszek veled, ha szeretnéd, akkor örökre — mormolta a férfi..
— Parker, annyira... annyira nagyon... — ám inkább magába fojtotta a szót.
— Marie-m — búgta a lány fülébe.
Kicsit eltávolodott tőle, s apró puszit hintett Marie homlokára. Füle mögé tűrt egy kósza tincset, majd két kezébe vette a lány arcát.
— Annyira hiányoztál — nevetett fel Parker, és ismét puszit nyomott a lány homlokára.
— Oh, Parker — nevetett fel immár Marie, arcáról pedig letörölte az elkóborolt könnycseppeket.
Nem akart gyengének tűnni a fiú előtt, mivel sosem szerette, ha úgy ítélik meg, hogy ő egy gyenge nő. Felnézett a férfira, kinek arcára boldogság telepedett. Fekete haját vizcseppek kezdték ellepni, de mosolygott. Levette magáról kabátját, amit aztán a lányra terített. Az eső egyre jobban esett, és csak esett, a két fiatal pedig rohanni kezdett menedék felé.
A temető mellett volt egy kis rozoga ház, amely már évek óta üresen állt, a szakadó eső miatt pedig oda menekültek. Parker ellenőrizte az ablakokat és az ajtót, majd levette magáról a vizes ruhadarabokat, s az asztalra helyezte. Csupán csak ekkor mérte fel környezetét: a kis ház vályogból készült, falait nem fedte semmi. Egy barna szekrény volt a sarokban, amelynek egyik ajtaja nyitva volt, tőle jobbra egy ágy állt, melyet egy nagy dunyha és egy vékonyabb pokróc fedett. Előtte pedig egy fából készült asztal volt, két székkel, melyek épphogy csak álltak még a lábukon.
Marie mellette állt, vacogott. Parker lekapta a lányról a vizes darabokat, s az övé mellé helyezte. Kezébe fogta Marie arcát, amely jéghideg volt. Az ágyhoz sétált, felvette a pokrócot, majd a lány köré tekerte.
— Fázol még? — kérdezte pár perc elteltével.
Marie csupán egy fejrázással válaszolt, s leült az ágyra. Tekintete az ablakra tévedt, figyelte s hallgatta, hogyan zuhog az eső. Az ablakon ugyan csendesen kopogtak az esőcseppek, de hallani lehetett, hogy a szél fúj, s az eső is csak egyre jobban esik és csak esik.
— Itt kell maradnunk addig, ameddig meg nem áll az eső — állapítja meg a fiú, s nekidőlt a szekrénynek.
Kezét összefonta maga előtt, tekintete pedig a lányra tapadt. Néhány hajtincse önéletre kelt, emiatt pedig ziláltan, kissé nedvesen tapadtak a homlokára. Ajka ugyan még mindig remegett, teste már nem reszketett annyira.
Fogalma sincs, hogy mi vezérelte őt, de hogy nem a józan esze, az már biztos. Ellökte magát a szekrénytől, s a lány elé lépett. Ujjait a lány álla alá helyezte, ezzel elérte azt, hogy Marie a szemébe nézhessen. Csillogó barna szemekkel rendelkezett a lány, amelyek kérdő pillantást küldtek a fiú felé. Parker letérdelt a lány elé, kezébe vette az egyre csak vörösödő arcot. Hüvelykujjával letörölt egy vízcseppet a lány arcáról, s mosolyogva közeledett felé.
Parker ajka gyengéden tapadt a lányéra. Eleinte csak izélgette a rózsaszín ajkat, majd, miután Marie nem ellenkezett, egyre csak hevesebben és hevesebben csókolta őt. Úgy, mintha az élete múlt volna rajta. Felállt, s a csókot meg nem szakítva döntötte le Marie-t az ágyra. Kezét megtámasztotta két oldalt a lány feje mellett, majd eltávolodott tőle. Szemébe nézett, arcára ráfagyott a mosoly.
— Olyan szép vagy, Marie-Sue — Parker mámorító hangja oly halk volt, hogy Marie épp hogy csak meghallotta.
Marie lélegzete is elakadt, ahogy a férfi végigsimította kezét a hasán. Ujjaival kis köröket irt le a selymes anyagra, ajkűval pedig a nyakát kezdte el kényeztetni. Apró csókok voltak ugyan, amiket a lány nyakára hintett, Marie-Sue mégis úgy érezte, mintha a férfi minden érintése perzselte volna hófehér bőrét.
Parker kezével letolta a lány válláról a ruhát, közben pedig csókokkal hintette be a vállát. Marie torkából kéjes nyögések törtek utat maguknak, körmeit belemélyesztette a takaróba.
— Annyira gyönyörű vagy. Csodálatos, ártatlan... — morogta a férfi, s édes csókokkal illette a lány minden egyes pontját.
Ott, akkor, abban a pillanatban egyikőjük sem gondolt a következményekre. Csak a pillanatnak, a vágynak és a szenvedélynek éltek. De, ilyenkor ki is gondolna arra, hogy mi lesz holnap? Vagy azután? A kis kunyhóban csak ők voltak, s minden percét kiélvezték az együttlétnek.
Pedig egy ilyen esemény következményekkel jár. Súlyos és várható következményekkel. Mégis Marie-t meglepte az apja viselkedése.
Az öreg Roden keze a lány arcába csapódott, amikor megpillantotta azokat a vörös foltokat, amelyek a lány nyakát diszítették, s amelyeket eddig oly hűségesen takargatott, hogy senki sem vette észre. Úgy látszik, most mégis észrevették. Könnyek szöktek szemébe, kezét azonnal arcához kapta, amely egyre csak vörösebb és vörösebb lett.
— Te cafka! Erre neveltelek én? Erre? Hogy mindenféle jött-ment embernek odaadd az erényed? — az idősebbik - s most már az egyetlen - Alexander Roden önkívületi állapotba került.
Sosem hitte volna, hogy egyszer lánya egy cédához hasonló életet fog élni. Mindig is a tisztességre nevelte mindkét gyermekét, hetente elvitte őket misére, ahol ugyancsak a tisztességes életről prédikáltak, s ahol a paráznaságot megvetették. S most a lánya... a tulajdon lánya, akit oly nagy becsben tartott, akit oly annyira féltett...
— Apám én nem... én nem... — ám torkára akadt a szó, mivel apja tenyere ismét az arcába csapódott.
— Ne mondd nekem azt, hogy te nem! Erre neveltelek anyáddal? Erre? — horkantott fel a férfi. Folytatta volna még szidalmait, de az ajtó hirtelen kicsapódott, s Parker lépett be rajta.
Tekintete komor volt, kezét ökölbe szorította, ahogy meglátta azt a férfit, kire mindezidáig felnézett. Kezet emelt a saját lányára. Apa az ilyen? Alexander Roden-t nem így ismerte meg annak idején.
— Hát maga meg kicsoda? — kérdezte felháborodva a férfi.
— Maga sem ismer meg? — kérdezte kissé ingerülten. Más esetben kezet fogott volna a férfival, de most az indulatai vezérelték.
— Ha nem képes rendes választ adni a kérdésemre, akkor takarodjon innen. Van fontosabb dolgom is — mordult fel, s ismét lányához fordult, aki a szekrénynek dőlve remegett.
Arcát eláztatták a sós könnycseppek, keze remegett, ajkai szétnyíltak, várta a következő ütést.
— Jobb dolog? Mint például? Megüti a lányát? Ez nem valami tisztességes — ingatta meg a fejét.
— Mégis mi köze van ahhoz, hogy hogyan nevelem az egy szem gyermekem?
— Nos, talán csak annyi, hogy mindezt én műveltem a lányával. Sőt, szándékomban áll feleségül venni őt.
Kijelentése mindenkit meglepett. Sőt, még maga sem hitte el azt, amit mondott. Végül is, tényleg ezt akarta. Évekkel ezelőtt is megfordult már a gondolat a fejében, és Alex-et is megkérdezte minderről, aki áldását is adta a még meg nem kötött frigyre. Ám az eltelt egy évben, amelyet nem töltött itthon, volt ideje morfondírozni a dolgokon. Úgy gondolta, hogy ha túléli ezt az évet, és sikeresen, épségben hazaér, az lesz az első dolga, hogy megkéri a lány kezét. Reménykedett benne, hogy az édesapa is áldását fogja adni erre, hisz évekkel ezelőtt rengetegszer megemlítette már, hogy szívesen látná Parkert a családban, úgy, mint az egyetlen veje.
— Feleségül venni? Hát ezt még maga sem gondolhatja komolyan! Talán az affér során a lányom elfelejtette megemlíteni, hogy jegyben jár? — gúnyos mosoly telepedett az apa ajkaira.
Parker-nek torkára akadt a szó. Két lépést tett hátra, s megkapaszkodott a székben. Jegyben... jár? Idegesen becsapta maga után az ajtót, s szitkozódva távozott. Miért nem mondta el neki? Idegességében belerúgott a földbe, majd öklével beleütött a kapuba.
Napokkal később egy titkos találkára mentek. Az idős Roden erről mit sem tudott, emiatt pedig Marie idegesen tördelte ujjait. A közeli erdő szélére volt megbeszélve a találkozás, pontban napnyugtakor.
Parker az egyik fának dőlve várta a lányt, aki hamar megérkezett. Egy kissé sokat használt ruhát viselt, haja ki volt bontva, s a válla fölött lobogott. Megállt Parker előtt, fejét lehajtotta, s a földet vizslatta. Nem mert a fiú szemébe nézni, túlságosan is szégyellte magát a történtek miatt.
Parker ellökte magát a fától, a lány elé lépett, ujjait az álla alá helyezte, ezzel elérte azt, hogy a szemébe nézhessen.
— Én annyira... — Marie nem tudta befejezni mondatát, mivel Parker belé fojtotta a szót.
Ajkát a lányéra tapasztotta, úgy csókolta őt , mintha ez lenne az utolsó. Miután elváltak egymásról Marie fejét a fiú vállába fúrta, és szorosan magához ölelte őt.
A két fiúból pedig férfi lett, két hazafi vitéz, akik miatt rendesen meggyűlt a falu bírájának a baja. Ameddig a két fiú még otthon tett-vett, addig rengeteg csínytevést követtek el, amelyek ugyan hasznosak voltak a falubeliek számára, viszont a falu bírája mindezt rossz szemmel nézte. Lassacskán kicsúszott a kezéből az irányítás, ami miatt lépnie kellett.
Alex szüleit rávette, hogy fiúkat beadják egy katonaképző iskolába, amely után gyermekük egyenesen a seregbe jutott. Szép kis summát kaptak mindezért, s mivel szükségük volt a pénzre, Alex két hét múlva már az ország másik végén volt a kiképzőtáborban.
Rajtaütés volt azon a hadi táboron, amelynél épp Alex-ék állomásoztak. Alex volt az egyik őr, őt és társait támadták meg legelsőnek. Esélye sem volt a védekezésre, azonnal meghalt.
Marie és családja döbbenten fogadta a hírt, a bíróval pedig azóta sem beszéltek. Az fiúnak szép temetése volt, viszont volt egy hiányossága is. A szertartáson Parker nem vett részt. Megrázkódtatásként érte a hír, miszerint legjobb barátja, akire már bátyjának tekintett és felnézett rá, akit tisztelt és szeretett, most már nincs többé. Úgy érezte, az élete egyik napról a másikra teljesen jelentéktelenné vált, s már nem is nagyon izgatta, hogy mi fog történni vele. Elővett egy régi, kissé szottyant bőrtáskát, amelybe egy váltás ruhát rakott, némi pénzt, s két napra elegendő ételt, felült lovára, s elment a kiképzőtáborba.
Mindez már egy éve történt, Marie-nek pedig még most sem sikerült felfognia, hogy a számára két fontos személy nincs többé. Két nappal ezelőtt érkezett egy távirat, miszerint Parker a háború során eltűnt. A falu vénjei közt mentek a találgatások, miszerint lehetséges, hogy eladták rabszolgának, ám az is megtörténhetett, hogy megölték őt. A fiú családja alig mozdul ki a lakásukból, félnek, rettegnek attól, hogy egyszer a fiúk holttestével fognak hozzájuk beállítani. Senki sem gondolt arra, hogy talán a fiú elszökött a hadseregtől.
Marie megállt a temető kapuja előtt, jobb kezéből a balba helyezte az óriási csokrot, s benyitott. Kicsi volt a temető, hisz a falu sem volt olyan hatalmas, így már lépés után már abban a sorban találta magát, amelyben a bátyja sírköve állt.
Lehajtott fejjel, néhány könnycsepp kíséretében odabaktatott a sírkőhöz. Felemelte fejét, s ránézett a feliratra. Bátyja csupán húsz esztendőt élt, utolsó évét is a kiképzőtáborban töltötte. Maga előtt látta a bátyja mosolygós arcát, kissé zilált haját, boldog tekintetét. Ha lehunyta a szemét, és nagyon a gondolataiba merült, akkor a kezén érezte bátyja érintését, azt, ahogy átöleli, megpuszilja a homlokát, s biztató szavakkal nyugtatja. Minden olyan jó és tökéletes volt mindaddig, ameddig a bátyja be nem állt a seregbe. Akkor kezdődtek a gondok.
Hirtelen egy férfi lépett mellé. Csupán fél szemmel sandított rá, s észrevette, hogy katonai ruhát viselt. Szakálla volt, amely elrejtette arca nagyrészét, emiatt pedig nehezebben lehetett megállapítani azt, hogy mennyi idős lehet. Marie magában gondolkodott, megpróbált visszaemlékezni arra, hogy bátyja a levelekben tett-e utalást arra, hogy egy ottlévő osztagtársával jóba lenne. Ám semmi ilyenre nem emlékezett. Alex inkább arról ecsetelt a leveleiben, hogy az ottani étel nem a legjobb, és, hogy szeretne már itthon lenni. Esetleges új cimboráról szó sem esett.
— Ismerőse volt? — Marie hangja remegett, s miután kiejtette ezeket a gyenge szavakat, azonnal visszavonta volna.
— Úgy is mondhatjuk — szólalt meg a férfi.
Ismerős volt az a dörmögős hang, amely utat tört a férfi torkán. Marie szembefordult az ismeretlennel, és az ismeretlen is szembefordult vele. Fürkésző pillantást vetett a lányra, leste minden egyes mozdulatát.
— Marie-Sue, hát nem ismersz meg? — mosoly kúszott ajkára, s amint kiejtette a lány nevét, egy különös érzés kerítette hatalmába.
Oly' rég látta már a lányt, oly' rég ejtette ki a nevét, és olyan rég érezte ezt a különös, megmagyarázhatatlan érzést a gyomrában. Úgy érezte, a lány megjelenése valami furcsa dolgot vált ki a szervezetében, mivel szíve is egyre hevesebben vert, a pulzusa emiatt megnőtt, s a levegő is kifogyott tüdejéből. Legszivesebben azonnal átölelte volna a megszeppent lányt, s addig ölelgetné, még az azt nem mondja, hogy...
— Parker? — Marie ismét végigmérte az előtte álló férfit.
Ha jobban belegondolt, akkor a szakáll egy kicsit megöregíti őt. Emiatt nézett ki a fiú egy harmincas férfinak, nem pedig egy huszegy évesnek. Haja kissé kifakult, tekintete is megváltozott. Meggyötörten, gyengén állt előtte. Annyi baj érte az elmúlt egy évben, amelyet még nem hevert ki teljesen.
— Marie-Sue-m, édes, drága Marie-Sue-m — nevetett fel a férfi.
Kitárta karját, magához húzta a lányt, és szorosan átölelte őt. Olyan rég érezte már a karja között Marie-t, hogy már el is felejtette, hogy milyen érzés az, ha egy olyan személyt védelmez, akit szeret. Fejét belefúrta a lány kibontott barna fürtjeibe, magába szippantotta a hajzuhatag kellemes illatát.
Marie viszont zokogott. Körmeit a férfi vállába mélyesztette, fejét pedig a vállába fúrta, és sírt. Hangosan, kissé visítva, keservesen. Egész teste remegett, annyira félt, hogy a fiú ismét otthagyja őt, emiatt pedig még szorosabban tartotta. Erőtlenül roskadt a férfi karjába, miközben összefüggéstelen kifejezéseket ismételt el magában.
Annyi mindent el akart mondani neki. Azokat a dolgokat, amelyek az elmúlt egy évben történtek. El akarta még mondani az érzéseit, melyek oly' régóta emésztik már őt. El akarta mondani neki, mindent az orrára akart köti. Mindent.
— Ne sírj, édes Marie-m, nincs semmi baj. Itt vagyok. Mostantól itt is leszek veled, ha szeretnéd, akkor örökre — mormolta a férfi..
— Parker, annyira... annyira nagyon... — ám inkább magába fojtotta a szót.
— Marie-m — búgta a lány fülébe.
Kicsit eltávolodott tőle, s apró puszit hintett Marie homlokára. Füle mögé tűrt egy kósza tincset, majd két kezébe vette a lány arcát.
— Annyira hiányoztál — nevetett fel Parker, és ismét puszit nyomott a lány homlokára.
— Oh, Parker — nevetett fel immár Marie, arcáról pedig letörölte az elkóborolt könnycseppeket.
Nem akart gyengének tűnni a fiú előtt, mivel sosem szerette, ha úgy ítélik meg, hogy ő egy gyenge nő. Felnézett a férfira, kinek arcára boldogság telepedett. Fekete haját vizcseppek kezdték ellepni, de mosolygott. Levette magáról kabátját, amit aztán a lányra terített. Az eső egyre jobban esett, és csak esett, a két fiatal pedig rohanni kezdett menedék felé.
A temető mellett volt egy kis rozoga ház, amely már évek óta üresen állt, a szakadó eső miatt pedig oda menekültek. Parker ellenőrizte az ablakokat és az ajtót, majd levette magáról a vizes ruhadarabokat, s az asztalra helyezte. Csupán csak ekkor mérte fel környezetét: a kis ház vályogból készült, falait nem fedte semmi. Egy barna szekrény volt a sarokban, amelynek egyik ajtaja nyitva volt, tőle jobbra egy ágy állt, melyet egy nagy dunyha és egy vékonyabb pokróc fedett. Előtte pedig egy fából készült asztal volt, két székkel, melyek épphogy csak álltak még a lábukon.
Marie mellette állt, vacogott. Parker lekapta a lányról a vizes darabokat, s az övé mellé helyezte. Kezébe fogta Marie arcát, amely jéghideg volt. Az ágyhoz sétált, felvette a pokrócot, majd a lány köré tekerte.
— Fázol még? — kérdezte pár perc elteltével.
Marie csupán egy fejrázással válaszolt, s leült az ágyra. Tekintete az ablakra tévedt, figyelte s hallgatta, hogyan zuhog az eső. Az ablakon ugyan csendesen kopogtak az esőcseppek, de hallani lehetett, hogy a szél fúj, s az eső is csak egyre jobban esik és csak esik.
— Itt kell maradnunk addig, ameddig meg nem áll az eső — állapítja meg a fiú, s nekidőlt a szekrénynek.
Kezét összefonta maga előtt, tekintete pedig a lányra tapadt. Néhány hajtincse önéletre kelt, emiatt pedig ziláltan, kissé nedvesen tapadtak a homlokára. Ajka ugyan még mindig remegett, teste már nem reszketett annyira.
Fogalma sincs, hogy mi vezérelte őt, de hogy nem a józan esze, az már biztos. Ellökte magát a szekrénytől, s a lány elé lépett. Ujjait a lány álla alá helyezte, ezzel elérte azt, hogy Marie a szemébe nézhessen. Csillogó barna szemekkel rendelkezett a lány, amelyek kérdő pillantást küldtek a fiú felé. Parker letérdelt a lány elé, kezébe vette az egyre csak vörösödő arcot. Hüvelykujjával letörölt egy vízcseppet a lány arcáról, s mosolyogva közeledett felé.
Parker ajka gyengéden tapadt a lányéra. Eleinte csak izélgette a rózsaszín ajkat, majd, miután Marie nem ellenkezett, egyre csak hevesebben és hevesebben csókolta őt. Úgy, mintha az élete múlt volna rajta. Felállt, s a csókot meg nem szakítva döntötte le Marie-t az ágyra. Kezét megtámasztotta két oldalt a lány feje mellett, majd eltávolodott tőle. Szemébe nézett, arcára ráfagyott a mosoly.
— Olyan szép vagy, Marie-Sue — Parker mámorító hangja oly halk volt, hogy Marie épp hogy csak meghallotta.
Marie lélegzete is elakadt, ahogy a férfi végigsimította kezét a hasán. Ujjaival kis köröket irt le a selymes anyagra, ajkűval pedig a nyakát kezdte el kényeztetni. Apró csókok voltak ugyan, amiket a lány nyakára hintett, Marie-Sue mégis úgy érezte, mintha a férfi minden érintése perzselte volna hófehér bőrét.
Parker kezével letolta a lány válláról a ruhát, közben pedig csókokkal hintette be a vállát. Marie torkából kéjes nyögések törtek utat maguknak, körmeit belemélyesztette a takaróba.
— Annyira gyönyörű vagy. Csodálatos, ártatlan... — morogta a férfi, s édes csókokkal illette a lány minden egyes pontját.
Ott, akkor, abban a pillanatban egyikőjük sem gondolt a következményekre. Csak a pillanatnak, a vágynak és a szenvedélynek éltek. De, ilyenkor ki is gondolna arra, hogy mi lesz holnap? Vagy azután? A kis kunyhóban csak ők voltak, s minden percét kiélvezték az együttlétnek.
Pedig egy ilyen esemény következményekkel jár. Súlyos és várható következményekkel. Mégis Marie-t meglepte az apja viselkedése.
Az öreg Roden keze a lány arcába csapódott, amikor megpillantotta azokat a vörös foltokat, amelyek a lány nyakát diszítették, s amelyeket eddig oly hűségesen takargatott, hogy senki sem vette észre. Úgy látszik, most mégis észrevették. Könnyek szöktek szemébe, kezét azonnal arcához kapta, amely egyre csak vörösebb és vörösebb lett.
— Te cafka! Erre neveltelek én? Erre? Hogy mindenféle jött-ment embernek odaadd az erényed? — az idősebbik - s most már az egyetlen - Alexander Roden önkívületi állapotba került.
Sosem hitte volna, hogy egyszer lánya egy cédához hasonló életet fog élni. Mindig is a tisztességre nevelte mindkét gyermekét, hetente elvitte őket misére, ahol ugyancsak a tisztességes életről prédikáltak, s ahol a paráznaságot megvetették. S most a lánya... a tulajdon lánya, akit oly nagy becsben tartott, akit oly annyira féltett...
— Apám én nem... én nem... — ám torkára akadt a szó, mivel apja tenyere ismét az arcába csapódott.
— Ne mondd nekem azt, hogy te nem! Erre neveltelek anyáddal? Erre? — horkantott fel a férfi. Folytatta volna még szidalmait, de az ajtó hirtelen kicsapódott, s Parker lépett be rajta.
Tekintete komor volt, kezét ökölbe szorította, ahogy meglátta azt a férfit, kire mindezidáig felnézett. Kezet emelt a saját lányára. Apa az ilyen? Alexander Roden-t nem így ismerte meg annak idején.
— Hát maga meg kicsoda? — kérdezte felháborodva a férfi.
— Maga sem ismer meg? — kérdezte kissé ingerülten. Más esetben kezet fogott volna a férfival, de most az indulatai vezérelték.
— Ha nem képes rendes választ adni a kérdésemre, akkor takarodjon innen. Van fontosabb dolgom is — mordult fel, s ismét lányához fordult, aki a szekrénynek dőlve remegett.
Arcát eláztatták a sós könnycseppek, keze remegett, ajkai szétnyíltak, várta a következő ütést.
— Jobb dolog? Mint például? Megüti a lányát? Ez nem valami tisztességes — ingatta meg a fejét.
— Mégis mi köze van ahhoz, hogy hogyan nevelem az egy szem gyermekem?
— Nos, talán csak annyi, hogy mindezt én műveltem a lányával. Sőt, szándékomban áll feleségül venni őt.
Kijelentése mindenkit meglepett. Sőt, még maga sem hitte el azt, amit mondott. Végül is, tényleg ezt akarta. Évekkel ezelőtt is megfordult már a gondolat a fejében, és Alex-et is megkérdezte minderről, aki áldását is adta a még meg nem kötött frigyre. Ám az eltelt egy évben, amelyet nem töltött itthon, volt ideje morfondírozni a dolgokon. Úgy gondolta, hogy ha túléli ezt az évet, és sikeresen, épségben hazaér, az lesz az első dolga, hogy megkéri a lány kezét. Reménykedett benne, hogy az édesapa is áldását fogja adni erre, hisz évekkel ezelőtt rengetegszer megemlítette már, hogy szívesen látná Parkert a családban, úgy, mint az egyetlen veje.
— Feleségül venni? Hát ezt még maga sem gondolhatja komolyan! Talán az affér során a lányom elfelejtette megemlíteni, hogy jegyben jár? — gúnyos mosoly telepedett az apa ajkaira.
Parker-nek torkára akadt a szó. Két lépést tett hátra, s megkapaszkodott a székben. Jegyben... jár? Idegesen becsapta maga után az ajtót, s szitkozódva távozott. Miért nem mondta el neki? Idegességében belerúgott a földbe, majd öklével beleütött a kapuba.
Napokkal később egy titkos találkára mentek. Az idős Roden erről mit sem tudott, emiatt pedig Marie idegesen tördelte ujjait. A közeli erdő szélére volt megbeszélve a találkozás, pontban napnyugtakor.
Parker az egyik fának dőlve várta a lányt, aki hamar megérkezett. Egy kissé sokat használt ruhát viselt, haja ki volt bontva, s a válla fölött lobogott. Megállt Parker előtt, fejét lehajtotta, s a földet vizslatta. Nem mert a fiú szemébe nézni, túlságosan is szégyellte magát a történtek miatt.
Parker ellökte magát a fától, a lány elé lépett, ujjait az álla alá helyezte, ezzel elérte azt, hogy a szemébe nézhessen.
— Én annyira... — Marie nem tudta befejezni mondatát, mivel Parker belé fojtotta a szót.
Ajkát a lányéra tapasztotta, úgy csókolta őt , mintha ez lenne az utolsó. Miután elváltak egymásról Marie fejét a fiú vállába fúrta, és szorosan magához ölelte őt.
— Nem... nem akarom, hogy ismét elmenj. Parker, igaz nem hagysz el ismét? Alex megtette, te... te nem teheted — zokogta el magát, s ha lehetett, még szorosabban tartotta a fiút.
— Édes Marie-m, nem lehet — Parker meggyötört hangja fájdalmasan, kissé halkan csengett a lány fülébe. — Meg fogsz házasodni, ez ellen pedig nem tehetek semmit.
— Parker, szökjünk meg. Könyörgöm — távolodott el a fiútól, hogy a szemébe tudhasson nézni. — Nem... nem akarom, hogy elmenj. Veled akarok lenni, Parker — suttogta el a végét.
— Bármennyire is szeretném, bármennyire is azt akarom, hogy veled legyek... nem lehet. Sajnálom.
Egy utolsó csókot lehelt a lány ajkaira, majd eltűnt az erdőben.
— Édes Marie-m, nem lehet — Parker meggyötört hangja fájdalmasan, kissé halkan csengett a lány fülébe. — Meg fogsz házasodni, ez ellen pedig nem tehetek semmit.
— Parker, szökjünk meg. Könyörgöm — távolodott el a fiútól, hogy a szemébe tudhasson nézni. — Nem... nem akarom, hogy elmenj. Veled akarok lenni, Parker — suttogta el a végét.
— Bármennyire is szeretném, bármennyire is azt akarom, hogy veled legyek... nem lehet. Sajnálom.
Egy utolsó csókot lehelt a lány ajkaira, majd eltűnt az erdőben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése